Virágvasárnap Jézus bevonul Jeruzsálembe.


Történet:

Sok zsidó ment Betániába, nemcsak Jézus miatt, hanem a feltámasztott Lázárt is látni akarták. Ez egyáltalán nem tetszett a főpapoknak. Tanácskoztak, hogy Lázárt is megölik.

A húsvét előtti hét első napján az Úr Jézus reggel Jeruzsálembe indult a tanítványaival. Sokan csatlakoztak hozzá erre a rövid sétára az Olajfák hegyén át.

Az Úr Jézus elküldte két tanítványát a Bétfagé nevű közeli faluba, ahol találnak majd egy nőstény szamarat a csikójával, amelyen még nem ült soha senki. Azt vigyék el neki. Ha valaki megkérdezi, hogy miért oldják el a csikót, mondják azt: „Mert az Úrnak van szüksége rá.”

A tanítványok Jézushoz vezették a szamárcsikót. A többi tanítvánnyal együtt ruháikat (felsőruháikat) ráterítették a csikó hátára, és ráültették Mesterüket. Ezzel mutatták meg Jézus iránti tiszteletüket.

Jézus Jeruzsálem felé indult. Így teljesedett be Zakariás próféciája, hogy szamáron ülve megy be Jeruzsálembe (Zak 9,9)*. De a tanítványok ezt akkor még nem értették.

A Jézust körülvevők felsőruháikat és a fákról vágott ágakat terítették az útra, hogy Jézus azon haladjon. Így tisztelték Jézust királyként

Közben ünnepi zarándokok érkeztek, akik meghallották, hogy Jézus közeledik. Pálmaágakat lengettek, ahogy azt a zsidók a lombsátor-ünnepen szokták tenni. A pálmaág a győzelem, a felszabadulás jelképe.

A két csoport lelkesülten üdvözölte egymást a „messiási köszöntéssel”* (Zsolt 118,25-26-ból): „Hozsánna!* Áldott a király, aki az Úr nevében jön, az Izráel királya!” És: „Áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő országa! Hozsánna a magasságban!” És a válasz: „A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!”

Farizeusok is voltak a sokaság közt. Irigyen mondták Jézusnak: „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” (Ezzel a „követői”-re céloztak.) De Jézus így válaszolt: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”

A sokaság Jeruzsálem előtt megtorpant. Az Úr Jézus megsiratta a várost, mert tudta, mi történik majd a büszke várossal és lakóival. Így szólt: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől.” Bárcsak a város lakói, a sok zarándok, akik húsvét ünnepére feljöttek, elismernék Üdvözítőjüknek! Ehelyett a nép cserben hagyja majd, és segít elítélésében.

Nagyon szánta a templomvárost. Megjövendölte, hogy sok év múlva (Kr. u. 70-ben*) el fogják pusztítani.

Amikor a körülötte lévők látták, hogy Jézus sír, és hallották a szomorú jövendölést, elszállt az ünnepi örömük. Megértették, hogy ilyen királytól semmit sem várhatnak. Csalódtak benne.

Jeruzsálemben szétoszlott a menet. Nagy volta nyugtalansága városban. Sokan megkérdezték azoktól, akik Jézussal érkeztek: „Ki ez?” „Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta” — hangzott immár lelkesedés nélkül.

A nagytanács tagjai pedig háborogtak a történtek miatt: „Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi!”

Jézus tanítványaival egész nap csaknem észrevétlenül a városban maradt, és tanította a népet. Estefelé ismét Betániába ment. Így töltötte a szenvedése és halála előtti utolsó napokat.

Nagycsütörtök:  Jézus az Oltáriszentségben itt hagyja önmagát – Utólsó vacsora

Történet:
Húsvét előtti csütörtök volt. A kovásztalan kenyerek ünnepe, a páska elkezdődött. Eljött az ideje, hogy a Jeruzsálemben lévő ünnepi zarándokok elkészítsék a páskát. Az Úr Jézus tudta, eljött az Ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyjához, pedig szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket — írja János (Jn 13,1). Azzal is tisztában volt, hogy Júdás el fogja Őt árulni.

A páska elkészítése

Jézus előreküldte Jeruzsálembe Pétert és Jánost, hogy a páskát készítsék el. A városban egy férfit kell majd követniük, aki vizeskorsót visz. Ez eléggé feltűnő, hiszen a vízhordást Izráelben az asszonyok végezték. Ahová a férfi bemegy, ott találnak egy emeleti termet, amit a ház tulajdonosa mutat majd meg nekik. Ott készítsék el a páskát.

Úgy is történt minden, ahogyan Jézus megmondta. Elkészítették a húsvéti vacsorát.

Estére megérkezett Jézus a többi tanítvánnyal. Vágyott erre a közös vacsorára, a páskabárány elfogyasztására, mielőtt szenvednie kell. Több alkalom nem lesz erre. De nem is lesz rá szükség, hiszen helyettes áldozatával a páskabárány fogyasztásának szertartása fölöslegessé válik.

A lábmosás

Minden elkészült: a páskabárány, a kovásztalan kenyér, a keserű füvekből készített szósz az asztalon. És volt ott egy korsó víz is, tállal, vászonkendővel. A társaság leheveredett az odakészített heverőkre (a kor étkezési szokásai* szerint). Ám valami mégis kimaradt…

Mivel szolga nem voltjelen, valakinek magára kellett vállalnia a lábmosást. Ki szolgáljon a többieknek? Jézus korábban tanította őket erre (Mt 20,26; 286. lecke): „aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok.” De ez eszükbe sem jutott.

Az Úr Jézus fölkelt az asztaltól, levette felsőruháját, a vászonkendővel körülkötötte magát, vizet öntött a tálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát. A kendővel pedig megtörölte.

Péter azonban hevesen tiltakozott: „Uram, te mosod meg az én lábamat?” Ez lehetetlen!

Jézus azt válaszolta, hogy Péter ezt most még nem értheti. Valóban, különösen Péter fogja nagyon hamar felfedezni, mennyire szükséges megtisztulnia: még ugyanezen az éjszakán megtagadja Mesterét!

Péter továbbra is tiltakozott: „Az én lábamat nem mosod meg soha!”

„Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Jézus válasza azt jelenti, hogy éppen ez a megtisztítás köt minket hozzá.

„Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” — mondta akkor Péter. A maga hirtelen módján így akarta kifejezni feltétlen ragaszkodását az Úrhoz.

„Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta.” Jézus azt mondta ezzel: Ha bűneid megbocsáttattak, tiszta vagy, de ha érintkezel a tisztátalan világgal, a lábad beszennyeződhet, és azt újra meg újra meg kell mosni.

Jézus azzal folytatta, hogy minden tanítvány tiszta, egy kivételével. A kivétel Júdás, aki nem a szívével, csupán értelmével választotta Jézust.

A lábmosással Jézus alázatosságból és felebaráti szeretetből adott példát. „Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” „Bizony, bizony, mondom néktek: a szolga nem nagyobb az uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte.” Ha a tanítványok erre mindig figyelnek, és így cselekszenek, boldogok lesznek. Ami természetesen minden keresztyénre igaz.

Jézus jelzi árulóját

„Aki az én kenyeremet eszi, az emelte fel ellenem a sarkát.” (3/ő. Zsolt 41,10) Júdás tettét ahhoz az engedetlen igavonó állatéhoz hasonlította Jézus, mely váratlanul kirúg a hátsó lábával. Vajon ki gondolta a többi tanítvány közül, hogy a látszólag hű, gondos pénztáros hamisnak, árulónak bizonyul? De az Úr Jézus tudta, figyelmeztette is tanítványait. A Jn 6,70-ben olvassuk: „Nem én választottalak-e ki titeket, a tizenkettőt? Egy közületek mégis ördög.”

Jézus megrendülten mondta: „Bizony, bizony mondom néktek, közületek egy elárul engem!”

Az áruló hallotta… Vajon meggondolja magát és visszariad?

A tanítványok egymásra tekintgettek. Nem tudták, kiről beszél az Úr. Megkérdezték sorra: „Én vagyok az, Uram?”

Júdás is megkérdezte: „Én vagyok az, Mester?”

„Te mondtad” — válaszolt Jézus. Nem leplezte le, de a figyelmes hallgatónak fél szó is elég… János, aki legközelebb volt Jézushoz, külön megkérdezte, kiről beszél.

Még konkrétabb a következő válasz: „Az, akinek én mártom be a falatot, és odaadom.” S bemártva a falatot a keserű szószba, odaadta Júdásnak.

Megértette-e vajon Júdás, hogy Jézus ismeri a szándékát? És a tanítványok felfogták-e, kiről beszélt Uruk? Nem, inkább félreértették szavait. S amikor Júdás elhagyta a házat, úgy gondolták, vásárolni megy.

„Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki elárulja: jobb lett volna annak, ha meg sem születik” — mondta ki Jézus az ítéletet.

Péntek:  Nagypéntek – értünk halt meg a kereszten

Történet:
Jézust a katonák a Golgota dombjára kísérték, melyet Koponyák hegyének is neveztek. Ez a hely akkor a városfalon kívül volt.

Jézus először maga vitte a keresztjét, de meggyötört teste összeroskadt alatta. A katonák egy bizonyos cirénei Simont kényszerítettek, hogy vigye a keresztet. Ez a Simon Alexandernek és Rufusznak  volt az apja. A földjéről jött éppen.

Jézussal együtt két másik gonosztevőt is vittek megfeszíteni.

Virágvasárnapon a tömeg nagy örömmel kísérte Jézust Jeruzsálembe, most viszont egészen más indulat töltötte el őket. A sokaságban ott volt néhány jeruzsálemi asszony is. Siratták a szenvedő Jézust, de Ő elháritotta a szánakozást: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok.” Majd arról beszélt, hogy boldogok azok az asszonyok, akiknek nincsen gyerekük, mert jön olyan idő, amikor a hegyeknek azt mondanák: „Essetek ránk!”, és a halmoknak: „Borítsatok el minket!”
Jézus itt Jeruzsálem elpusztítására gondolt (mintegy harminc esztendővel később, 70-ben következett be), ahogyan Jeruzsálembe vonulása alkalmával is tette (vö. 291. lecke).

A Golgotára érkezve a katonák Jézusnak mirhával elegyített bort kínáltak. Megízlelte, de a bódító fájdalomcsillapító italból nem kért. Ezután felszegezték a keresztie. Jézus imádkozott a katonákért: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

A másik két gonosztevőt az Úr Jézus mellett feszítették meg jobbról és balról. Ezzel teljesedett be az Ézs 53,12 próféciája: „hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják”.

A katonák elosztották ruháit Ám varrás nélkül szövött köntösét sajnálták volna széthasogatni, ezért kisorsolták maguk közt. A 22. zsoltár 19. versének próféciája teljesedett be ezzel: „Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.”

Ezután őrséget álltak a keresztnél.

Pilátus föliratot készíttetett Jézus keresztjére zsidó, görög és latin nyelven, e szavakkal: „A Názáreti Jézus, a zsidók királya” (I.N.R.I.).

Ezt látva a főpapok Pilátushoz siettek tiltakozni: „Ne azt írd: A zsidók királya! — hanem ahogyan ő mondotta: A zsidók királya vagyok” — követelték. Pilátus azonban elutasította őket: „Amit megírtam, megírtam.” A határozott elutasítás jót tett a helytartó önérzetének a korábbi kudarc után.

A bámészkodók gúnyolták Jézust: „Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!”

A főpapok, írástudók, vének és farizeusok is hasonlóan gúnyolták: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya (Krisztus), szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne.” (Ez volt a sátán utolsó kísértése, mert az Úr Jézusnak lett volna hatalma ezt megtenni; vö. Zsolt 22,9.)

A vele együtt megfeszített gonosztevők közül is káromolta az egyik. A másik magába szállt. Megrótta társát: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat nem követett el.” Aztán Jézust kérte: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.”

Jézus így válaszolt: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” A Király haldokolva is kegyet osztott: a gonosztevő hitét látva bűneit megbocsátotta, és biztosította őt az örök élet dicsőségéről.

A kereszt alatt ott voltak az asszonyok, akik követték Galileából, hogy szolgálják: az édesanyja, nővére, Mária, Klópás (Alfeus) felesége , a kis Jakab és József édesanyja, Salomé, Jakab és János édesanyja, Zebedeus felesége, és Mária Magdaléna*. János, a szeretett tanítvány is ott volt az asszonyokkal. Amint Jézus az édesanyját és Jánost látta, mondta: „Asszony, íme, a te fiad!” Jánosnak pedig: „Íme, a te anyád!” Így gondoskodott Máriáról. Ettől kezdve János Máriát a házába fogadta.

Délre járt (hatodik óra). Hirtelen besötétedett, és du. 3-ig (kilencedik óra) sötétség* borította a földet. Amikor Jézus született, mennyei fény ragyogta be a tájat. Halálakor minden elsötétült. A teljes sötétségnek eme óráiban Jézus úgy érezte, teljesen elhagyta Isten. Hangosan kiáltotta: „Éli, Éli, lamá sabaktáni!”, azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Vö. Zsolt 22,2)

Később ezt mondta: „Szomjazom.”

Egy katona szivacsot dugott egy ecetes edénybe, majd egy nádszálon felnyújtotta neki (vö. Zsolt 69,22). Miután elfogadta, ezt mondta: „Elvégeztetett!”

E pillanatban a templom kárpitja a tetejétől az aljáig kettéhasadt. Jézus felkiáltott: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Az Üdvözítő ezzel kilehelte lelkét (meghalt)